Erdely - az ott toltott osszesen masfel honap alapjan

Két éve oltottuk be magunkat Erdéllyel. A szérum neve Vajdaszentivány volt. Ez a Székelyföld határán fekvő, de még nem székely, nagy és viszonylag gazdag falu. A rá következő éven is volt néptánctábor-látogatás, de ezen én a floridai kőműveskurzusom miatt nem vehettem részt. Evett a fene, mikor kaptam a híreket malterrakás közben... Talán ezért is szerveztem a következő nyárra egy alaposabb körutat.

Mint felvidéki, rendszerváltás utáni diák, eléggé zagyva történelemoktatást kaptunk. Az égbekiáltó hülyeségeket már nem akarták ránk erőltetni, épkézláb tanterv meg még nem volt. Így lényegében érettségiig a két világháború különböző permutációiig jutottunk el. Erdélyről alkotott képem olyasmi volt, mint Felvidék, csak ott nem szlovákul, hanem románul beszélnek a nem magyarok. Az első látogatás után nyilvánvalóvá vált: nagyságilag, az útminőségét tekintve és a lovakat illetően is van különbség. De egy buszút és egy falu alapján az ember nem kaphat reális képet.
Erdély nagy. Több mint tíz százalékkal nagyobb, mint Magyarország. 8 millió lakosa van, ebből román adatok szerint 1,5 millió, magyar források alapján 2,3 millió magyar. Ehhez jön még hatvanezer moldvai csángó, akik egy teljesen más, elfeledett népcsoport.

A gazdasági központ Kolozsvár (Cluj-Napoca). Ugyanúgy hatvanezer magyar él itt, mint száz éve, csak ezt mostanra sikerült 20%-ra „telepíteni”. Az első román falu Erdélyben egyébként a tatárjárás után, 1256-ban létesült. Nem kevésbé fontos központ Marosvásárhely (Târgu Mureş). A magyar értelmiségi súlypont ide kezd áttevődni, itt még 50 % feletti az őslakosság aránya. A Románia lakosságának 40 %-át kitevő Erdély termeli a román gazdaság 75-80 %-át.
Nem azt mondom, hogy a románok rosszabbak vagy műveletlenebbek. De azt még egy románbarát francia üzletembertől hallottam, hogy jobb magyarokat alkalmazni. Ami nem is lehet egyszerű, mert bárhol jártunk, a 18-50 közti lakosság egyszerűen hiányzik. Dolgoznak. Főként Olaszországban, de Európa más részein is. Ha valaki 3-4 hónapot tölt nyugaton, nagyságrendekkel többet keres, mint otthon egész évben.
Ennek ellenére a falvak és a városok nem sokban különböznek az általunk megszokottaktól. Szinte csak annyi a különbség, hogy a „mi autónk” és a Škoda helyett lovak és Daciák árasztják el az utcákat, félelmetes mennyiségben és fajtában. Csíkszereda találomra kiválasztott fotósüzletében csuklóból olvasták be a háromféle memóriakártyánkat és írtak CD-re. Internet van már a kisebb városokban és a falvakban is, bár a WC még többnyire pottyantós. Egy ifjúsági találkozóra meghívott miniszter is kiemelte, a csúcstechnológia már nem hiánycikk, éppen csak az angolvécé és a melegvíz azok, amik még néhol hiányoznak...
Aki csak ellátogat néhány városba, megpróbálja román zászló nélkül lefotózni a Mátyás-szobrot, megmártózik a szováti sós Medve-tóban, nyugat-európai árakért beevez a Gyilkos-tóba és vesz 3 euróért kürtőskalácsot, az nem fogja megérteni, miben más itt.
A faluk már okozhatnak meglepetést. De ide általában valamilyen táborba vetődik az ember, vagy valamilyen rendezvény alkalmából, amikor áll a bál. A helybeliek kiöltöznek estére, szalmakalapot, szőttest árulnak. Ha elkószálunk és szóba elegyedünk velük, már belátást nyerhetünk mindennapi életükbe. A tehetősebbek meghívnak magukhoz és kenyérrel, édespálinkával kínálnak. Akinek van munkája, 2-2.5 millió öreg lejt keres havonta, ez 70-75 euró. Ha nincs munkája, de legalább földje van, már nem hal éhen. Ha pedig egyik sem, éhbérért dolgozik látástól vakulásig.

Tíz napot töltöttem Szilágycsehben, egy Zilahtól 60 km-re fekvő tízezres, felerészt magyar kisvárosban. Ez a rész még nem Erdély, a Partiumhoz tartozik. Tejben-vajban fürösztöttek, de ugyanúgy lehettem volna Komáromban vagy Békéscsabán is.
Egy másik helyszínünk, Kalotaszentkirály – ahol a továbbiakban leírt utunk végződött – a kalotaszegi táncok szentélye. Nagyon sok anyaországinak „jön le totál” a táncfigura, így ez sem nevezhető egy autentikus erdélyi biotópnak.
Szabolcs barátommal sejtettük, a távoli és elhagyatott helyek adhatnak képet az igazi erdélyi életről.

A komolyabb túra előtt hátrahagytuk Magyarországon azokat a holmikat, amiket nélkülözünk a hegyekben. Tánccipő, szép ing, felesleges pólók.

A minimalizált hátizsák 15 kilót tett ki, egy kevés táplálékkal és vízzel. A budapesti Népliget buszpályaudvarról indultunk, innen mennek a buszok a Királyhágón át Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely felé. Kissé meglepetten, de kifizettük a fejenkénti 7500 Ft-ot Székelyudvarhelyig.
Az út első fele lelkes beszélgetéssel majd kókadozással telt. Jó fél nap után megérkeztünk Csíkszeredára. Mondták, jegyünk felmutatásával majd elvisznek Udvarhelyre. Meglepetten, de örömmel szálltunk be a vadonatúj Mercedes mikrobuszba. A leglepattantabb helyeken is gyakran ezek bonyolítják le a személyszállítást. Kíváncsi lennék, a Daimlernek mennyi kenőpénzébe került a számukra oly kedvező minisztériumi döntés...

Udvarhelyről egy teljesen leharcolt, külön tanulmányt megérő busszal jutottunk el Balanbányára. Útközben kis falucskákat érintettünk aszfalt nélküli utakkal, mezítlábas gyerekekkel és sok porral.

A rögtönzött ütemtervünkbe beillet egy 2 órás túra Balanbányától az Egyes kőhöz. A hosszú út, a nem alvás, a 15 kg-os hátizsák és az 1602 m-en fekvő csúcs mindent kivett belőlünk. Sátorverés, fagyűjtés, körülnézés.
2 euróért aludhattunk volna a közeli menedékházban is, no de nem azért cipeltük a sátrat! A mosdó közel volt, mintegy 10 percre egy forrás jéghideg vízzel. Egy helyi mondta, éjszaka a völgyben van igazán hideg. A peremén nem annyira, mert egész éjszaka jön fel a meleg lentről. És valóban, már csípős volt a levegő, de ha kiálltunk a völgy felé, egészen kellemes idő lett, furcsán lentről fújó széllel.
Körülöttünk csak fenyők. A távolban Csíkszereda vagy Székelyudvarhely fényei. A sötétben a szemközti hegyoldalakban kis pontok jelentek meg, két-három. Sokáig néztük, míg rájöttünk: pásztortüzek. Érdekes, sejtelmes érzés, nem vagy teljesen egyedül.
Éjszaka példás hideg volt. A nagy ambíciók, az ébresztő, hogy lássuk a napfelkeltét, mind bennmaradtak a melegecske hálózsákban.

Reggel eléggé cudarul néztünk ki. Pedig jó hat órás túra elé néztünk a Nagy Hagymás érintésével egészen a Gyilkos-tóig.
A táj gyönyörűsége és a teljes izoláltság jó hajtóerő. Egy dombocska mögött lovak vonultak. Éppen hajtották ki a ménest. Ahogy elmentünk a csikós házikója mellett, fiatalok jöttek szembe. Szintén oda igyekeztek, ahova mi, ezért fura volt az irányuk... Nekünk volt leírásunk, térképünk, de Prága után egyformák a kövek és nem akartuk a táskákat feleslegesen sétáltatni. Kapóra jött megkérdezni a csikóst, nála ki tudhatja jobban? Nekünk volt igazunk, arra kellett menni, ahonnan a többiek jöttek. Viszont ők már nem akartak megint ugyanarra a hegyre felkapaszkodni, úgy döntöttek hát, hogy elmennek inkább a közeli kicsi csángó falucskába, Háromkútra. A székelyünk felajánlotta, az erdő széléig szívesen elkíséri őket, onnan már nem lehet elvéteni az irányt. Még visszament a házikóba valamiért, a szekercéjéért. „Sok a falka.” Erre a kijelentésre már kissé faggatózni kezdtem, farkasokat ért-e a falka alatt, s ha igen, történt-e valami? Mondta, az éjjel megmarták az egyik csikóját, talán meg sem marad...
Jobb kézzel a vándorbotunkat szorongattuk, ballal a parittyát tapogattuk és figyeltük egymást Szabolccsal. Fertály órányira táboroztunk a pórul járt csikótól. Egy ideig jobban figyeltük a bokrokat, legalább úgy másztuk meg a Nagy Hagymást, hogy nem az emelkedő volt a legnagyobb gondunk. Medvével, kígyóval már volt dolgunk azelőtt, úgy határoztunk, ha egymás látómezején belül maradunk, két ilyen szép szál legényt nem veszélyeztethet holmi falka. De az világossá vált, itt már nem a Homo Sapiens a csúcsragadozó.
Sok gyaloglás, helyenként kolompszó, elvétve turistajelzés. Pihenőnek szamócaevés, ami olyan apró, amilyen édes.
Egy ereszkedő vízmosással jutottunk el a Juhos-völgybe, vagy csángó nevén Fehér Mezőre. 8-10 rogyadozó esztena, itt-ott vetemények, valószínűtlen előfordulással.
Szerencsénk volt, július végén költöznek ki a csángók az esztenákba. Kaszálni, veteményt gondozni, az esztenán kalapálni. Az egyik háznál mozgást láttunk, megindultunk feléje. Apró kutya jelezte érkezésünket és egy beszédhibás gyerek szaladt elénk fogadásnak, majd találkoztunk az anyjával is. A tapogatózó kérdésre, van-e ürü vagy tehén s tejet ad-e, igennel felelt. Volna-e eladó sajt, kenyér? Persze, örömmel, munka nincs, a pénz jól jön. Miután vásároltunk saccra fél kiló sajtot, vettünk hozzá csángó kenyeret is. Az előbbiért lejjel, utóbbiért forinttal fizettünk. Gyanakodva néztük a kenyeret, elég lesz-e ennyi sajthoz. Az első uzsonnánál aztán kiderült, ebből a kenyérből egy hagyományos karaj kettőnknek is sok. Ha kitudódna, ezzel ellátmányoznák az amerikai tengerészgyalogosokat, olyan kiadós!
Ahogy elhagytuk a Fehér Mezőt, elment mellettünk egy szekér. A semmiből a semmibe.
Újabb esztenák következtek. Az út szélén egy fehér folt, talán kutya. Mire párat léptünk, már 7 fehér folt volt, és félkörívbe rendeződtek. Még mindig el voltunk határozva, hogy elmegyünk az úton a kuvaszok mellett. De 50 méterről már én is érezhettem saját félelmem szagát. Aki nem látott még hét hófehér hatalmas kuvaszt, nem érezheti azt a hangtalan nyers erőt. A kuvaszt úgy tervezték, hogy a farkasból ne csináljon különösebb gondot.
Megszégyenítve megkerültük az esztenát, kissé el is tévedtünk, majdnem mi is Háromkút felé mentünk.
Egy román tehenészfiú aztán megerősítette az irányt, „Lagu rosu, da!” mondogatásával és az irány pásztorbottal való mutatásával. A Gyilkos-tónál aztán szembesültünk a vadkapitalizmussal. A legolcsóbb szállás 7 euró, de ággyal, zuhanyzóval. Megvacsoráztunk és hamar elvesztettük eszméletünket.

Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, túrázásból elég volt két nap. Tőlük délre éppen zajlott a IX. Gyimesközéploki népzenei és néptánc tábor. Gyimesközéplok a székely-csángó falvak egyike, és a tábor miatt olcsón jutunk ételhez, zuhanyhoz, fiatalokhoz.
A busz, ami elvitt volna legalább a Békás-szoros túloldalára, elment. Sebaj, előzőleg már ki lettünk okosítva, miként megy a stoppolás Romániában. A stoppost szívesen látják, mert pénzt jelent. Vannak, akik kimondottan stopposvadászatból élnek. 1 km = 1000 Lei Vechi = 1 Kč / arc. Fél óra után felvett egy kamionos, elvitt egy „D” betűs falu kereszteződéséhez. Itt elkezdtük a buszt keresni. Románul. Meglepő, két mindenféle végső vizsga nélkül végződő spanyolszemeszter milyen sokra elég. Egy óra téblábolás, vízvásárlás után már tudtuk:. a két hete lezúdult évszázad legnagyobb esőzése az évszázad legnagyobb árvizét idézte elő Olténiában és Moldvában. Mi ez utóbbiban jártunk, közel a volt szovjet tagköztársasághoz, Moldáviához.
Ránk nézve ez azt jelenti, busz talán jön, de csak valameddig visz és visszafordul. Egy székelykapu-utánzat alatt tanakodtunk, aztán megállt egy Dacia, hogy hova lenne? Mondtuk, Bacau (Bakó) fele. Onnan délre húzódnak a valóban elszigetelt a moldvai csángó falvak.
Jól lettünk tartva az elmúlt öt év legnagyobb olasz slágereivel. Kiderült, az illető egy stopposvadász és egész nagy összeget számolt ki díjnak. Jó, mi meg nem lenni estupido! Megállás, kiszállás és hihetetlen szerencse. Mögöttünk állt egy hófehér Merci mikrobusz Bacau felé fordítva.
Ültünk a vadonatúj, helyenként még ülésétől nem megszabadított gyári fóliás Mercedesben és ment el mellettünk Moldva. Olyan volt, mint a ma már betiltott, 50 képkockaként felvillanó Coca-Cola-reklámok. A tudatnak kevés, de vannak képek, amiket még sokáig látni fogunk. A nyomor olyan formája, amit Erdélyben nem láttunk. A legrosszabb, hogy az emberek mar régen beletörődtek, hogy ez a normális. Távolsági csővezeték nyomai kísértek órákon át. A román logisztika huncutsága, hogy egy ideig zökkenőmentesen eljutottunk, tovább viszont már semmi nem járt. Illetve egy híd lábánál autók, amik emberekre várnak. Merre mennek, meddig mennek, mennyiért? Comanesti-ig elvisz, de százezer lei fejenként. Sokalltuk, jó, ha 60 km, de hát a monopolhelyzet... Hátizsák a Daciába, a csomagtartó fedele nyikorogva lecsap. Mire várunk még? Emberekre, mondta. Az anyósülésre beszállt a sofőrnek egy szálkás izomzatú, jellegzetes állú (arcról 8 év szigorított) barátja. Mivel a sofőr sem volt európai jellegű, kezdtük rosszul érezni magunkat. Hozzánk hátra egy alacsony beosztású aktakukac szállt, talán ez volt az ok, ami miatt nem szálltunk ki...
Helyenként kezdtem a kocsi belsejét figyelni, hogy kilátni alul és oldalt, hogy jön be a kipufogógáz. Ha nőneműt előzünk, dudálás, indexek, ha valaki lassú, motortúrázás, reflektor, ki-kinézés mögüle. De Szabi visszazökkentett a realitásba és végig szinten tartotta az adrenalinszintemet.
Valóban, ha kiszállt volna az aktakukac, az nem jó... Nagyon úgy éreztük, benne van a pakliban, hogy valahol félreállunk, és szépen megkérnek, esetleg más barátaik társaságában, adjuk oda a pénzünket, aztán otthagynak. Jó esetben.
A Sing Sing-jelölt távozott, aztán az aktakukac is.
Comanestiben egészen fellélegezve szálltunk ki, holott itt az évszázad két nagy eseménye a nemrégi árvíz és a mi érkezésünk volt.


Elhúzott mellettünk a cseh mentőszolgálat 3 Nissan Patrolja.
Hevenyen stoppolva átbandukoltunk a városkán. Már a városból kifelé menet leelőzött minket egy 1 lóerős bioüzemű közlekedési eszköz. Intettek, nem akarnánk-e szekéren menni? Akartunk. Románok voltak, kaszálásból hazafelé. Az ördög nem alszik, egymás közt csehül beszéltünk, esetleg angolul. Időközben ránk esteledett. Mire a románjaink hazaértek, már koromsötét volt. Meginvitáltak vacsorára és szállásra. Kicsit tanakodtunk, mivel: pár hete volt árvíz, mindenütt alátemetettek, a kutak fertőzöttek és két mezítlábas, piszkos személy kecsegtet étellel, szállással... Viszont mikor lesz ilyen alkalom újra?
A higiénia jegyében kezet mostunk: négyen férfiak fél liter vízzel. A két férfi két család feje volt. Két leélt nő és 3-4, a körülményekhez képest nagyon vidám és értelmes tekintetű kislány.
A lakás kicsiny és mindenféle kacattal, pokrócokkal zsúfolt. Miközben leültünk enni, az egyik kislány éppen befutott a szeretetszolgálat által osztogatott törülközőkkel és egy palack vízzel. Mintegy újra jelezve a szükségállapotot.
A zöld levelekbe burkolt töltött káposzta látványára Szabolcsból kitört az "I don´t wana do this, man!" felkiáltás, utalva ezzel az itt beszerezhető bélflóra sokszínűségére. Azért ettünk, jó volt!
Vacsora után „beszélgettünk” egy kicsit a TV mellett. A legmodernebb ránctalanítók és dezodorok enyhe kakofóniát okoztak a foghíjasan mosolygó kötényes menyecskékkel övezve. Lefotóztam őket, megadták a címüket. Máig készülök küldeni képeket a Paun családnak.

Hamar lefeküdtünk. Egy ágyon a ház urai együtt, egy másikon mi,
ugyanabban a szobában. Az első óra még eltelt, már majdnem el is aludtunk. Ekkor megjött a szomszéd rokon valahonnan, be lettünk neki mutatva. Csak sajnos A lámpafénynél kis fekete pontokat vettünk a észre a párnán...
Utána az éjszaka szinte semmit nem aludtunk. Két álláspontot képviseltünk. Én rezignáltam, csípjenek a bolhák, de legalább aludjak. Szabolcs nyakasan ellenállt és negyed percenként lesújtott. Zrínyiék is sok törököt levágtak, de a túlerő majdnem mindig győz.
Hajnalban mar nem bírtuk, elaludtunk, így a vérszerződés megköttetett. Reggel még az ágyban voltak a helyiek, mi már búcsúzkodtunk. Az ággyal érintkezett holmikat szeparáltuk, az útszélen gyors kurkászást tartottunk. Ennek eredményeképp 4-5 bolhával kevesebb lett.
A Középlokig hiányzó 45-50 kilométert pár óra és néhány stopp alatt hoztuk. Említést érdemel lapátkezű sofőrünk, aki két kézzel gesztikulált és minden templomnál keresztet hányt. A táborba délelőtt érkeztünk. Bejelentkeztünk, sátrat vertünk és mostunk, zuhanyoztunk. Hideg vízzel, de valami kéjes örömmel. Két nap múlva még találtunk bolhát, de lassan elfogytak...

Gyimesközéplok csángó falu, de a rajta keresztülhaladó főút és vasút miatt nagyban különbözik a Fehér Mező vagy Háromkút jellegétől. Meg aztán a moldvai csángó területekkel ellentétben a történelmi Magyarország területén is van, és ez sem mindegy.
Az élet persze itt is messze van a könnyűtől, de a tevékenység és az akarás mindenütt látszódik. Az összes domboldal kaszálóként van hasznosítva. Nemcsak a közeliek, az egészen távoliak is. Ameddig a szem ellát, a dombok csíkosan zöldek: a csík színe attól függ, mikor kaszálták.
Mindezt kézi erővel. Mire a harmat felszárad, már libasorban kint vannak a mezőn és csak a lemenő nap hajtja vissza őket.
A magyar számára érthetetlen csángó nyelvvel itt sem találkoztunk, ehhez vissza kéne menni Bakó környékére.
Középlokról egy lestoppolt vásárhelyi kisteherautóval mentünk tovább. Egészen a származási helyéig, azaz több mint 200 km-t. Sokáig figyeltük, milyen paramétereknek kell teljesülni ahhoz, hogy lekapcsoljon a gyújtás. A huszadik restart után megszoktuk, biztosan székely, mint a gazdája...
Rendes volt, megállt miattunk az érdekesebb helyeken, így Szovátán is a Medve-tónál. A monarchiabeli Magyarország itt szinte kézzelfogható közelségben van. Csak nemrég indultak meg az építkezések, felújítások, egyébkény minden a régi.

A kalotaszentkirályi néptánctáborba egy nappal a többiek előtt érkeztünk. Egészen büszkén viseltük a még jó egy hét múlva is látható bolhacsípéseket. Aki látta, rákérdezett. A válaszra megdöbbent és kérdezte, mindez hol. Moldvában, románoknál. Újabb kérdések és válaszok következtek. Sokat meséltünk, sok embernek. Most végre le is írtam, amit érdemes és amit tudtam. Többet csak személyesen lehet.